Ebben a kis
házban töltötte életének utolsó évtizedét Nagy István (1873-1937)
festőművész, akit már a kortársak is „a székelyek Rembrandtjá”-nak, „a
magyar Van Gogh”-nak neveztek.
A Csík megyéből származó művész egy alföldi kistelepülésen tanítóként
működött, amikor egy iskolai kiállítás alkalmával felfedezték
tehetségét. Így került a Mintarajztanodába, Székely Bertalan mellé, majd
1899-ben Münchenbe, ahol több akadémiai díjat nyert. Ösztöndíjjal
jutott ki 1900-ban a párizsi Julian Akadémiára és 1902-ben
Olaszországba. Visszatérve szülőföldjén, az erdélyi Csík megyében
telepedett le és kezdett dolgozni a Gyilkos-tó környékén. Részt vett az
első világháborúban, s noha hivatalosan nem volt hadifestő, a fronton
számos rajzot készített, főként katonaportrékat. A háború után rövid
ideig Erdélyben élt, majd Budapestre költözött, de megfordult Szentes
környékén, Koszta József mellett is. Nagyszabású gyűjteményes kiállítása
1923-ban általános elismerést vált ki. Többek között Kosztolányi Dezső
és Lyka Károly írtak alkotásairól lelkesedéssel, Surányi Miklós pedig
regényt írt róla. A húszas évek második felében ismét Erdélyben
dolgozott és itt is állított ki, bejárta Magyarországot, volt
Jugoszláviában, míg betegsége végleges otthonkeresésre kényszerítette.
Feleségével és fiával ekkor telepedett le Baján. Itt hunyt el 1937-ben,
sírja abban a temetőben (lásd: Baja, Kálvária temető) van, amelyre
naponta rálátott ablakából.
Több mint 4000 művét tartják számon. Legtöbb műve a róla elnevezett bajai képtárban (lásd: Baja, Arany J. u. 1.) található.
A fényképeket 2007 októberében készítettem.
Források:
Solymár István: Nagy István. Bp. Képzőművészeti Alap, 1977
Pap Gábor: Nagy István. Bp. Corvina, 1965
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése